Ebben a cikkben kísérletet teszek arra, hogy objektíven utánajárjak annak, hogy felül- vagy alulteljesített a magyar válogatott a selejtezőkön. Vagy ennyi volt benne?
Negyven év távollét után ezúttal sem leszünk ott a világ legrangosabb tornáján. Ezt még egy ideig emésztgetnünk kell, pláne azt, hogy miként buktuk el a pótselejtezési lehetőséget.
Tekintsük át objektíven, hogyan sikerült ez a selejtezősorozat az előzetes várakozásokhoz képest: Alulteljesítettünk? Hoztuk a papírformát? Gyengébbnek bizonyultunk a vártnál?
Mivel tavasszal még a Nemzetek Ligája osztályozóban voltunk érdekeltek, négyes selejtezőcsoportba kerültünk Portugália, Írország és Örményország mellé.
vitán felül nagyágyúnak számít, a magyar válogatotténál sokkal magasabban jegyzett játékoskerettel, tekintélyes múlttal, komoly nemzetközi rutinnal. Értelemszerűen a csoport élére vártuk őket.
sötét lónak tekinthettük, mert bár a kerete egyáltalán nem tűnt erősnek, vegyes eredményei voltak a közelmúltban. Azaz képes arra, hogy elkapjon egy-egy nála nagyobb vadat (és ez be is következett a selejtezőkön).
volt az az ellenfelünk, amelyik a legtöbb fejtörést okozta. Elég gyenge eredményeket vonultatott fel az elmúlt években, ugyanakkor papíron – a játékosok árazását tekintve – némileg erősebbnek számított a magyar válogatottnál: ha Szoboszlai értékét leszámítjuk, ami felhúzza a mieink átlagát, azt láthattuk, hogy összességében jóval több a közepesen értékesnek (4-10 millió euró) számító futballista, mint a mi keretünkben.
Vagyis egy középszerű, de rendkívül masszív ellenfél. Sejtettük, hogy sok gondunk lesz velük – pláne annak tudatában, hogy a tavalyi Eb előtt Írország szakította meg Magyarország hosszú veretlenségi sorozatát (egy bizonyos Troy Parrott hosszabbításban szerzett találatával).
Marco Rossiék nem számolhattak azzal, hogy Portugália ellen pontot szereznek a mieink, vagyis a két meccset nullásra kalkulálták. Ők is reménykedtek persze abban, hogy elcsíphetünk egy bravúrpontot (főleg itthon), de elvárás szintjére nem emelték.
Ami kulcsfontosságú volt: Örményországot győzzük le oda-vissza, és az íreket verjük meg itthon, idegenben pedig ne kapjunk ki tőlük. Akkor biztosan megvan a pótselejtező.
Ennek a stratégiának megfelelt a dublini meccs – sőt, kis híján sikerült túl is teljesíteni. Sajnos azonban Sallai kíállítása, a furcsa felfogású bíráskodás és az ír csapat elképesztő munkabírása végül döntetlent eredményezett.
Miután riválisunk a második körben elvérzett Örményországban, nem várt kedvező helyzet állt elő: hárompontos hátrányba kerülhet Írország velünk szemben, amennyiben mi behúzzuk a jereváni meccset.
Közben Vargáék kis híján összeszedték azt a bravúrpontot Portugália ellen itthon – ismét csak nagy kár az utolsó percekért.
következett, ami a várakozásoknak megfelelően nem volt könnyű. Végül a kipontozódott Sallai és Varga távollétében sikerült két vállra fektetni az íreket legyőző alakulatot, miközben a papírformának megfelelően Hallgrímssonék elvéreztek Lisszabonban. (Megjegyezném, itt már szembetűnő volt Írország formajavulása, mert Cristiano Ronaldóék legalább annyira megszenvedtek velük, mint mi az örményekkel.)
Ezután jött a csoport számunkra legnehezebb mérkőzése, amely országos egyesnek számított. Csapatunk mégis képes volt borítani a papírformát, mi több: ekkor játszott az egész sorozatban a legjobban, méltó ellenfele volt a portugál együttesnek.
Mégis szerencsénk volt, hogy a végén Lukács beadása eljutott Szoboszlaiig, és ő sem hagyta ki a ziccert. Ezzel meglett a remélt bravúrpont, miközben Írország odahaza szintén legyűrte az örményeket. A riválisunkkal szembeni pontelőnyünk négyre nőtt.
Papírforma szerint legfeljebb a döntetlennel számolhattak az írek odahaza a portugálok ellen, így óriási lehetőséghez jutottunk: ha nyerünk Jerevánban, Írország veresége esetén matematikailag, döntetlenje esetén gyakorlatilag továbbjutottunk a playoff-körbe.
Meg is lett az örményországi siker, hasonlóan nehéz körülmények között, mint az „idevágón”. Csakhogy Írország elképesztően szervezett játékkal 2-0-ra legyőzte a régi önmagát kereső portugál csapatot, és ezzel egy csapásra a nyakunkra jött: mindössze egy pont választotta el tőle a mieinket, így ki-ki mérkőzéssé vált a záró találkozó a Puskás Arénában.
Ez volt a jelszó, de azért bíztunk benne, hogy a csapatunk nem úgy áll hozzá, mint 2022 őszén az olaszok ellen. (Hátul passzolgatás az első gólig, majd kétségbeesett rohanás az eredmény után.)
Álomszerű volt a kezdés, majd bár megzökkent a gépezet az ír büntető után, a 37. percben sikerült visszavenni az előnyt Varga csodálatos góljával, és a szünetben úgy nézett ki, hogy igencsak jól állunk.
Ami a második félidőben történt, azt továbbra is a pech számlájára írom. Az utolsó húsz percben Írország mindent egy lapra feltéve kezdett rohamozni, ezért többször is kinyílt hátul, de sem Sallai, sem Szoboszlai nem tudta feltenni az i-re a pontot.
A védelmünk pedig betlizett, így a 80. perctől kezdve újra élessé vált a találkozó. Akkor már minden arról szólt, hogy Írország hajt a továbbjutást jelentő egyetlen gólért, mi pedig őrizgetjük az olvadozó pontelőnyünket.
Amíg csak tudtuk, és ez a 96. percig tartott…
Írország válogatottját nem kell lenézni, mert bár nem csillogtatják a pályán a futball szépségeit, a fizikai részében igencsak erősek, és ez ma is sokat számít. Az akarás, a kockázatvállalás és a szerencse kombinációja segítette őket a budapesti győzelemhez, és a párharc kísértetiesen emlékeztet arra, amikor Észak-Írország babrált ki a mieinkkel.
A 2016-os Európa-bajnokság selejtezőin idehaza a 81. és a 88. percben kaptunk gólt Laffertyéktől, odakint pedig a 93. percben egyenlített a kiváló csatár. Megdöbbentő, hogy szinte ugyanaz volt a forgatókönyv… Akkor az északírek remek hajrája az egyenes ági kijutásunkba került, most pedig az íreké a bukásunkhoz vezetett.
Ha van valami tanulság, amit célszerű levonni a történtekből, az az, hogyan vértezi fel a stáb a csapatot arra, hogy a hajtós, rakkolós északi csapatokkal szemben helytálljon. Előfordult, hogy a végjáték nekünk sikerült jobban (győzelem a 100. percben Skóciával szemben, a 80. percben Wales ellen), de az sajnos többször, hogy az ellenfélnek.
Izland egykori szövetségi kapitánya, Heimir Hallgrímsson jól láthatóan összekapta a mai ír válogatottat, hiszen egy döntetlen és két vereség után zsinórban három győzelmet arattak a selejtezőkön, és ezzel kiérdemelték a pótselejtezőt jelentő második helyet. Egyértelműen túlteljesítve a korábbi eredményeiket.
Troy Parrott nevéről pedig bizonyára hallunk még az európai klubfutballban is.
A sorozatot ismét áttekintve kijelenthetjük: minden a papírformának és az előzetes várakozásnak megfelelően alakult egészen az utolsó mérkőzés utolsó húsz percéig. Ez a bő negyedóra elég volt arra, hogy lerombolja 520 korábbi játékperc munkáját, és a mennyből a pokolba taszítsa a magyar válogatottat.
Kérdés, mennyire sportszerű ezért kárhoztatni a csapatot. Tizenkét félidőből kilencet korrektül lehoztak, három másik pedig véleményes volt, de csak egy került igazán sokba a végén.
Marco Rossi nem is olyan rég nyilatkozta azt, hogy egy kapitány munkáját néha nüanszok árazzák be. Ezek a nüanszok most többnyire nem velünk voltak.
Úgy is fogalmazhatnánk: véget ért a kegyelmi időszak, most már a nyers valóság mélyíti fogát a magyar csapatba. Az a szerencsefaktor, ami eddig kísérte a válogatott útját, elhagyni látszik bennünket – és marad a felkészültség, a tudás, az igyekezet és az elszántság.
A jelenlegi tudásunk most erre volt elég. A kérdés az, hogy felfelé vagy lefelé vezet az út?