A balszerencsés végkifejlet végül a mieink kiesését és az ír csapat továbbjutását hozta. Nüanszokon múlott a meccs, ahogyan az egész selejtezősorozat is.
Alighanem örökre belénk égett az a képsor, ahogyan a labda bekerül a hálónkba, az ír cseresor pedig beront a pályára ünnepelni Parrott gólját. Ugyanez történt öt évvel ezelőtt Szoboszlai szólója után, amikor kilőtte az Európa-bajnokságra a magyar válogatottat, és pokolra küldte az izlandit.
Ezt a poklot járjuk meg most – vezetésről buktuk el a kulcsfontosságú selejtezőt, amelyen nekünk még az iksz is jó lett volna.
Most már tudjuk, milyen kegyetlenül fáj.
Pedig szépnek indult ez az este, mi több: ez a derűs délután, amikor több, ködbe burkolózott nap után végre áttörte a felhőket az életet adó napsugár.
És már a 3. percben a mennyekben érezhettünk magunkat, amikor Szoboszlai kisszöglete után Lukács mindenkit megelőzött a rövid saroknál, és befejelte a vezető magyar gólt. Ezzel alighanem egy csapásra borult az ír haditerv is, a mieink pedig kényelmesen, kivárásra játszhattak, abban a boldog tudatban, hogy ellenfelüknek már legalább két gólt kell lőnie a továbbjutásához.
Sajnos az olló hamar szűkült, mert még csak az első negyedóra végén jártunk, amikor egy hosszú indítással Ogbene kiugrott, és a Szalai-Kerkez duó csak lebirkózni tudta a tizenhatoson belül. A büntetőt a portugálok ellen két gólt jegyző Parrott magabiztosan értékesítette.
Ettől eltekintve csapatunk jól játszott, az írek alig lépték át a felezővonalat, a mieink pedig sokat birtokolták a labdát ebben a periódusban. Jellemző kép volt, hogy Szoboszlaiék egymáshoz közel állnak a kezdőkörben, és oda-vissza tologatják a lasztit, egyszerre játszva az idővel és az ellenfél idegeivel is.
Amikor viszont lehetett, akkor támadtak. Lukács remek beadása után újra nálunk lehetett volna az előny, ha az ötösön érkező Sallai ziccerből nem a kapusba bombáz.
A 37. percben aztán Varga legalább olyan gyönyörű gólt lőtt, mint Priskin annak idején a norvégoknak – a Ferencváros támadója a kígyótérről, fordulatból zúdította be a labdát a hosszú felsőbe, és ezzel újra magunkhoz ragadtuk a vezetést, ami ki is tartott a szünetig!
A második játékrészben sem mondhattuk azt, hogy az írek domináltak volna – de azért szép lassan kiegyenlítődött a mérkőzés, és oda lett a mezőnyfölényünk. Leginkább beadásokkal próbálkoztak a vendégek, az erőcsatáraik felé ívelték rendületlenül a labdákat, de ezeket Orbánék látszólag gond nélkül el tudták takarítani.
Az ír válogatott nagy fegyvere viszont a kitartás, és érezni lehetett, ahogyan a mieink fáradnak a kapu előtti darálóban. A 80. percben Azaz egy lágy íveléssel szöktette a leshatáron kilépő Parrottot, akinek még lekezelnie is volt ideje a játékszert, mielőtt közelről a hálóba emelt.
De még mindig nekünk kedvezett a 2-2, így a ponthátrányban lévő ír válogatott mindent egy lapra feltéve rohamozott tovább. Egy-egy kontrából el tudtak szabadulni olykor a támadóink, de Sallai, majd Szoboszlai éles lövését is hárítani tudta Kelleher.
„Sheer luck” – ahogy mondja a művelt angol, és ma az ír is. Azaz: merő szerencse. Másként nem lehet értelmezni azt, amit a 96. perc hozott magával!
Kelleher már a felezővonalig jött előre az utolsó utáni felíveléshez, hátha történik még valami a magyar kapu előtt.
És történt.
Scales megcsúsztatta a labdát, Parrott pedig az elmélázó magyarok között – ebbe beleértjük a későn kimozduló Dibuszt is – betalpalta a játékszert a hálóba. És ezzel továbblőtte a playoff körbe Írországot. Döbbent csend ülte meg a stadiont, több futballistánk összeomlott, mint Kuffour a hasonlóan fordulatos BL-döntő végén, 1999-ben.
Egyetlen magyar felívelésre maradt idő a középkezdés után, amit persze hatástalanítani tudtak a vendégek, a lefújás után pedig elkezdődött a gyászmunka: mindenki a maga módján próbálja meg megemészteni a látottakat, az átélteket.
Egy valami már most biztos: a csapatunk sokat tett a vb-részvételért, és nem érdemelte meg, hogy ez az ír együttes kiejtse. Sem a teljes sorozatban, sem ezen az egy mérkőzésen nem szolgált rá a kudarcra.
Nüanszokon ment el a tavaszi pótselejtező: Sallai kiállításán, Idah 93. perces egyenlítésén, Szoboszlaiék rossz passzán idehaza Portugália ellen, vagy éppen azon, hogy Dominik jól találta el a labdát Lisszabonban, és Eloyan sehogyan sem Jerevánban.
Ezek a nüanszok most többnyire nem bennünket segítettek, és ez fáj, pokolian fáj.
Magyarország négy évtized után sem lesz vb-résztvevő. Talán 44 év múlva jutunk ki majd, ahogyan az Európa-bajnokságra is? Kívánom, hogy így legyen, de azért továbbra is tenni, tenni, tenni kell.