Szekunder szégyen a miniállamban - első felvonás

1999. szeptember 4.  |  Szerző: Végh András

---

„Ez egy nagyon kellemetlen este volt, szépnek indult, rosszul fejeződött be. Sajnálom. Remélem, azok is sajnálják, akik játszottak, és akik ebben közreműködtek” - mondta Knézy Jenő.

Este Liechtenstein-Magyarország.

– Zsolti, szerinted mennyire nyerünk? – kérdeztem a haveromat, miközben éppen átmásztam a kerítésen a labdáért, amit átrúgtam.

– Kettő-nullra. Te mit gondolsz?

– Nem tudom… nekem rossz előérzetem van – mondtam neki, és tényleg az volt.

A szlovákok például négy-nullra győztek Vaduzban, néhány hónappal azelőtt. Bár tény, hogy a liechtensteini fiatalok az azeriek ellen nyerni tudtak legutóbb, a tavaszi találkozónkon 5-0-ra verte Magyarország a miniállam legjobbjait az Üllői úton, különösebb gond nélkül.

De a magyar válogatott 1999 szeptemberében valahogy nem volt az igazi. A szlovákoktól ugye tavasszal Győrben kikaptunk, a románoktól Bukarestben szintúgy, és a moldávokat sem sikerült megverni az augusztusi felkészülési meccsünkön, pedig ők aztán nem tűntek erősnek.

Volt valami a levegőben. Valami bizonytalanság, valami túlzott önhittség. Vagy csak én hittem ezt?

Mindezek ellenére azért én is abban bízva ültem le nyolckor a tévé elé, hogy sikerül több góllal megverni a liechtensteinieket, végtére is amatőrök, biztos csak én izgulom túl a dolgot.

Magáról a meccsről nehéz sokat mesélni. Az első félidőt átaludtuk, a másodikat végiggörcsöltük. De nem jött a gól, hiába rúgtunk két kapufát, hiába volt egyedül Illés Bélának három ziccere. A szorgalmasan bekkelő, ultralelkes csikócsapat mindent kivédekezett, a hosszabbításban járva pedig már csak reménykedni lehetett, hogy elkerüljük valahogy a szégyent.

De nem kerültünk el.

A hazaiak úgy ölelték egymást, mintha a világbajnokságra jutottak volna ki, a mieink pedig megbabonázott ábrázattal, lehorgasztott fejjel vonultak az öltözőbe.

Ekkor tanultam meg egy életre, mi az a szekunder szégyen: amikor másvalaki olyan tette miatt érzem kínosan magam, amihez személyesen nincs közöm.

Hiszen nem én léptem pályára Liechtensteinben, nem én hagytam ki a ziccereket, nem én tettem nevetségessé magam a gyepen. Mégis elszenvedtem ugyanúgy a kudarcot, mint azok a játékosok, akik kitették a szívüket-lelküket a pályára.

Ezt csak a szurkoló értheti meg. Ő nem tud legyintve vagy falábúzva egyet letudni az egészet, mert saját maga is megszégyenült. A csapattal együtt rajta is nevet a világ, és bizony erőt kell vennie magán, hogy a sokadik csalódás után legközelebb is kimenjen a stadionba.

Akkoriban a magyar válogatott sok keserűséget okozott a rajongóinak, de sajnos az én szurkolói életemben sem ez volt az utolsó drámai darab. Hiszen következett még Málta, a Feröer-szigetek, Andorra és Luxemburg – de ezek már merőben más történetek.

Kapcsolódó mérkőzések

• Liechtenstein - Magyarország (1999. szeptember 4.)