HUN - SVN
2026.03.28
Még 52 nap
HUN - SVN
2026.03.28
Egy bányászcsalád vallásos sarja, aki papnak készült, de reverenda helyett fekete mezt öltött. Száz évvel ezelőtt született az Aranycsapat legendás kapusa.
Grosics Gyula száz évvel ezelőtt, 1926. február 4-én látta meg a napvilágot Dorogon. A hamisíthatatlan bányászvároska ekkor még sajátos szubkultúrát képviselt: az ott élők tisztelték a fizikai munkát, összetartott a közösség, és fennmaradt benne egyfajta szigorú hierarchia.
Mélyen vallásos családból származott, amit édesanyja csodás gyógyulása még inkább megerősített. Az asszony eltökélte, hogy – hálaként – elsőszülött fiából papot nevel.
Ez az elköteleződés meghatározta a fiatal Grosics mindennapjait. Akkoriban papnak lenni a legszigorúbb hivatások egyike volt, ami komoly tanulmányokat és hibátlan életvitelt követelt meg. Ebben a miliőben a futball és a hegedűórák jelentették számára a kapaszkodót.
Aztán egy másik „csodás véletlen” következett be a 14 éves Gyuszi életében, ami a reverendát egy hasonlóan fekete, ám merőben más felszerelésre cserélte.
1940-et írtunk – egy nehéz évet, amelyben a háború viszontagságai kezdtek begyűrűzni a magyar sportéletbe. A Dorogi AC éppen egy idegenbeli mérkőzésre készült, de első számú hálóőre, Papp (még a név is passzol!) nem kapott kimenőt a laktanyából, és a tartalék kapus sem érkezett meg. De Grosics éppen arra biciklizett, a templom felé tartva.
Ha nincs Papp, jó a ministráns is!
kiáltott fel Pfluger Dezső, a dorogiak centere, és az addig csak grundon védő Grosics egyből egy felnőtt klub gólvonalán találta magát.
Ahogy mondani szokták, a többi már történelem. Otthon alaposan leszidták az engedetlenségért, meg hazugságért is, mivel azt állította, hogy a Dorogban védett. Másnap aztán leesett a szülők álla, amikor elolvasták a helyi újságot…
A hőskorban, de a század első felében is a kapusok még leginkább gólvonalon álló, beadásokra kifutó „akadályok” voltak, nem pedig a csapatjáték szereplői. Grosics azonban kiképezte magát „negyedik hátvédnek”, és aktívan részt vett a védekezésben: a gyakran felezővonalig feltolt védelem mögött tátongó lyukat szinte söprögetőt játszva, bátor kifutásokkal semlegesítette.
De Grosics nem volt egy Higuita – a felelőtlenség sohasem jellemezte őt. Bár – mint minden kapus – elkövetett hibákat, annyira koncentrált a mérkőzéseken, hogy képes volt évek múlva is felidézni a gólokat, amiket kapott. Mégpedig az akciók kezdetétől indulva!
Mindez persze nem lett volna elég, hogy kiváló, világklasszis hálóőr váljon belőle. Ruganyosság és kivételes reflexek is jellemezték őt, és rendkívül gyorsan képes volt újra felvenni a pozíciót, hogy háríthassa a kipattanó labdákat.
Szülei házat vettek Dorogon abból a pénzből, amit Gyula a fővárosba igazolásáért kapott. (Így a neheztelésük is bizonyára enyhült a reverendát mezre cserélő fiuk felé.) Grosics már abban az évben bemutatkozott az ujjáépülő magyar válogatottban, mégpedig egy Albánia ellen 3-0-ra megnyert Balkán-kupa meccsen.
Nem mondhatni, hogy azonnal kirobbanthatatlanná vált a nemzeti tizenegyből, mert 1948-ban csak három találkozón védhetett, majd kis híján az egész pályafutása meghiúsult.
Ez egy rendkívül nehéz időszak volt a magyar társadalom életében, ugyanis 1949-re teljes egészében magához ragadta az uralmat a kommunista párt, Rákosi Mátyással az élen.
Nem csoda, hogy a mélyen vallásos, emiatt a „rendszer ellenségének” számító fiatalember is megpróbált disszidálni, hiszen kapusként a világ bármely országában talált volna munkát. A kis csoportot azonban már a budapesti találkahelyükön lekapcsolták, és Grosics a rettegett ÁVH markába került.
A súlyos kihallgatások és fenyegetőzések végkifejleteként a kapust a Kispesti AC-ból kialakított Bp. Honvédba vezényelték, amely a válogatott gerincét adta. Tulajdonképpen „felfelé buktatták” őt, ám Grosics végig „klerikális, reakciós elem” maradt a rendszer szemében, és ezt a bélyeget sokáig viselnie kellett.
1950 nyarától négy évig vele kezdődött a formálódó Aranycsapat összeállítása, így a sajtóban egyre többször Fekete Párducként emlegetett hálóőr is világhírnévre tett szert. 1952-ben olimpiai aranyérmet nyert a válogatottal, 1953-ban Európa Kupát, az év végén pedig az angolok otthonában aratott 6-3-as diadal részese lett.
1954 fordulópontot jelentett az Aranycsapat és Grosics Gyula életében is. A berni döntőig csodálatosan menetelt a csapat, hogy ott megtorpanjon, és meglepetésre elbukjon az NSZK-val szemben. A Fekete Párduc sokáig „ette magát”, amiért nem tudta védeni Helmut Rahn 15 méteres lövését, ami a jobb alsó sarokban kötött ki, és megpecsételte a mieink sorsát.
Az elbukott döntőért a szurkolók a játékosokat is okolták, és mendemondák keltek szárnyra csalásról, korrupcióról, árulásról. Az állam sem könnyen bocsátotta meg a kudarcot, és amit a vámosok addig elnéztek a határon, hirtelen bűn lett: a pénzkiegészítésként csempésző labdarúgók ellen eljárások indultak.
Grosics Gyulát és családját bő egy éven át vegzálták lakáskutatásokkal, és – máig tisztázatlan okokból – a kapus házi őrizetbe is került. A válogatottba csak 1956 szeptemberére térhetett vissza – de az az időszak végül egészen másról maradt emlékezetes a magyar történelemben.
Ezek után pláne nem meglepő, hogy aktív szerepet vállalt a forradalomban is. Fegyvert nem fogott, ám olyan arzenált rejtegetett a Serleg utcai lakásának pincéjében, amit egy kisebb laktanya megirigyelt volna: nála működött ugyanis a felkelők egyik központi raktára.
A forradalom leverése után társaival együtt részt vett a Bp. Honvéd „illegális” dél-amerikai túráján, ám sokkal ellentétben ő 1957-ben hazatért. Honvágya annyira erős volt, hogy még annak tudatában is vállalta a visszatérést, hogy nyilvánosan meghurcolják.
Első büntetésként mindjárt „eltették” őt a fővárosból – Tatabányán épített fel új életet, méghozzá parádésan: a középcsapat Tatabányai Bányász kapusaként az NB1 élmezőnyéig és – természetesen – újra a válogatottságig jutott.
A maradék Aranycsapat egyik legrutinosabb tagjaként lelkesen segítette a fiatalokból újjáépülő nemzeti tizenegyet, ám az 1958-as világbajnokság így is csalódást hozott. Négy évvel később már egy sokkal összeszedettebb csapat utazott Chilébe: a keretben már olyan „újhullámos” sztárok szerepeltek, mint Albert Flórián, Farkas János, Göröcs János vagy Mészöly Kálmán.
Grosics Gyula ekkor már 36 éves volt, és tudta, hogy ez az utolsó nagy dobása. Sajnos ez a nekirugaszkodás is balul végződött, mert sokak szerint benne volt Adolf Scherer góljában, amivel Csehszlovákia kiejtette Magyarországot a negyeddöntőben. Más kérdés, hogy ezúttal is a kihagyott ziccerek sokasága volt inkább okolható…
Grosics Gyula kifejezetten olvasott, művelt ember volt, de remek kapcsolatot ápolt a csapattagjaival is. Az egyik legmélyebb barátságot Puskás Ferenccel alakította ki.
Még azután is, hogy Öcsi disszidált, és nemkívánatos (sőt, elhallgatott) személy lett az akkori magyar sportvilágban, Grosics levélben tartotta vele a kapcsolatot. Mindketten tudták: a Magyar Népköztársaság belső elhárítása az összes sorukat olvassa.
Grosics 1962-ben vonult vissza, miután az államvezetés nem engedélyezte azt, hogy a Ferencvároshoz szerződjön. Ennek nyilvánvalóan politikai okai voltak, mert a rendszer nem nézte jó szemmel a „reakciós” múltú kapus és a fasisztának tartott klub „házasságát”.
Végül 2008-ban teljesült be Grosics Gyula álma, amikor szimbolikusan leigazolta őt a zöld-fehér klub, és egy barátságos mérkőzésen a kezdőcsapat tagjaként lépett pályára néhány perc erejéig. 82 éves koráig kellett erre várnia…
Két év hazai edzősködés után Kuvaitba küldték őt, hogy rendbe rakja a sport alapjait. A két állam közötti megállapodás értelmében Grosics feladata volt megszervezni a bajnokságot, megtervezni az edzéseket, és meghonosítani a taktikai fegyelmet.
Munkája eredményes volt; a kuvaiti válogatott később a kontinens élvonalába emelkedett. Grosics azonban nehezen viselte a távollétet, a nappali 50 fokos hőséget, hazavágyott – és 1968-ban minden marasztalás ellenére visszatért Magyarországra.
Közel két évtizeden keresztül vezette ezután a Volán SC-t. A kis budapesti klub elnökeként gyakran vívott szélmalomharcot az MLSZ-szel, amely szerint már ?túl sok fővárosi csapat volt? akkoriban. A rákospalotán új otthont talált klub végül eljutott az NB1-ig.
Az Aranycsapat utolsó előtti tagjaként hunyt el 2014. június 13-án, 88 évesen. Hamvait nagyszabású gyászszertartás keretében a Szent István Bazilika altemplomába helyezték, Puskás Ferenc és Kocsis Sándor síremléke mellé.
Páratlan pályafutást hagyott a háta mögött: 390 bajnoki mérkőzésen védett, és 86 alkalommal lépett színre a magyar válogatottban. Címeres mezben mindössze 13 vereség a mérlege – és ebben a kiváló mutatóban neki komoly szerepe volt.
Bár kezdetben csatár szeretett volna lenni, hiszen „Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek, és azoké a szégyen, akik gólt kapnak”, mégsem bánta meg, hogy a gólvonalon ragadt. Ezen a poszton a 10-es és 20-as évek kapussztárja, Zsák Károly volt a példaképe.
A csendes, rendkívül alázatos sportolóként számon tartott Grosics nem örült neki, ha túlzásba viszik az ajnározást. Szerette a hazáját – akkor is, amikor az nem szerette őt – , és mindenekelőtt a szurkolókat, a szülővárosát, és az egész közösséget, amelyből származott. Ezt hűen tükrözi az egyik legszebb, tőle származó idézet:
A játékosok még véletlenül se higgyék azt, hogy ők tisztelik meg a közönséget, hanem éppen fordítva. A játékos érezze magát megtisztelve, hogy egy nemzet színeit képviselheti a nagyvilágban. Ez egy íratlan törvénye a közösség képviseletének, és ez nemcsak a sportra, hanem a világon minden másra igaz.
Köszönünk neki mindent, amit a hazájáért és a magyar futballért tett. Emlékét örökre megőrizzük a sportág halhatatlanjainak csarnokában.