TUR - HUN
2025.03.20

Még 40 nap
☰ TARTALOM
 

30 éve történt: majdnem utolsók lettünk az Eb-selejtezőkön

A dicstelen vb-kvalifikáció után az angliai Európa-bajnokságra igyekeztek kijutni a mienik, ám volt néhány akadálya ennek: Svájc, Svédország, Törökország és Izland…

 

 

2024. december 31.  |  Szerző: Végh András

Megismételtük az 1993-as szégyent: az utolsó hely elkerüléséért kellett küzdenünk

A borzasztóan sikerült vb-selejtezők után (amelyen Luxemburggal vívtunk meg az utolsó előtti helyért…) új kapitánnyal vágtunk neki az 1996-os Európa-bajnokság kvalifikációjának. Mészöly Kálmán csak verítéket és könnyeket ígérhetett, de bíztunk abban, hogy a magyar közeget kitűnően ismerő, vb-t is megjárt szakemberrel nagyobb esélyünk lesz a kijutásra.

A csoport azért nem volt könnyű, hiszen két nagyágyú is bekerült az ötösbe. A friss vb-bronzérmes Svédország az egész világot ámulatba ejtette, és az USA-t szintén megjárt, nyolcaddöntőig jutó Svájc sem volt éppen gyenge ellenfél.

Mögénk azt a Törökországot sorolták, amely akkoriban erősen feltörekvő válogatott hírében állt. A félholdasok csapata ekkoriban már képes volt arra, hogy a megverje a vb-résztvevő norvég és bolgár válogatottat, illetve azt a dánt, amely az előző Európa-bajnokság győztese volt.

Ötödiknek pedig a félamatőr Izland nemzeti tizenegye kapott besorolást – amelytől végképp kirázta a mieinket a hideg. Közeli ismerősök voltak az északiak, hiszen a rossz emlékű 1992-93-as selejtezősorozatban oda és vissza is elverték a magyar válogatottat…

Odahaza veretlenül, idegenben pont nélkül

A Népstadionban Törökország ellen kezdtünk, és az elején lehetett álmodozni: Kiprich és Halmai góljával 2-0-ra nyertük az első félidőt. Sajnos ezt azonban követte egy második, amelyen a félholdasok feltámadtak, négy perc alatt egyenlítettek, és egy kis szerencsével fordíthattak is volna.

A kellemetlen hazai pontvesztés után Svédországba utazott a magyar válogatott, ahol viszonylag sima, 2-0-ás vereséget szenvedett. A meccs java részében védekezésre kényszerültünk, és nem volt esély arra, hogy ponttal térjünk haza Magyarországra. A svédek vezéráldozata az egyik legjobbjuk, az ellenünk is betaláló Tomas Brolin volt – miközben kiosztott egy gólpasszt, pályafutása legsúlyosabb sérülését szenvedte el.

Persze nekünk nem a svédeket kellett megverni idegenben a bravúrhoz, hanem odahaza Svájcot. A már 1995 tavaszi mérkőzés lefolyása kísértetiesen emlékeztetett a török meccs képéhez – sajnos… hiába vezettek a mieink két góllal is a véghajrára, Svájc tíz perc alatt egyenlített, és megint csak örülhettünk a kibrusztolt egy pontnak. Ami összességében vajmi kevés, és a továbbjutás reménye már itt kezdett elúszni.

Áprilisban a svédek látogattak hozzánk – már Brolin nélkül – , és szenvedtek el egy megdöbbentő, 1-0-ás vereséget. Halmai talált be a meccs legelején, utána pedig sikerült megfékezni a hórihorgas svéd támadókat, akiknek nem sok babér termett az esőtől felázott talajon. A játék alacsony színvonalú, szinte élvezhetetlen volt, a győzelmet viszont sosem kell magyarázni – és ez a siker visszaadta a hitet, hogy még talán lehet valami keresnivalónk.

Ehhez azonban nyerni kellett volna Izlandon… ami az utóbbi időszakban nem volt erőssége a magyar válogatottnak. Ezért is örültünk duplán, amikor Vincze István megszerezte a vezetést, de aztán a második félidő közepe táján megint beszedett két gólt a védelem, és abból már nem tudtunk felállni. A vége ismét vereség lett, és ezzel gyakorlatilag nyilvánvalóvá vált, hogy nekünk nem második, hanem a harmadik hely elérése is vágyálom-kategória ebben a sorozatban.

Erről döntött a szeptemberi, Törökország elleni visszavágó. A svédek bukdácsolása miatt óriási esélyt kaptak a félholdasok, és Hakan Sükürék éltek is ezzel, nem sok kérdőjelet hagyva. A meccs már az első félóra végére eldőlt, és nyilvánvalóvá vált, hogy az óvatosan, de rendkívül agresszívan játszó török csapat már sokkal jobb, mint a magyar. Megragadták az esélyt, és végül egyenes ágon jutottak ki Angliába.

A csoportelső Svájc elleni zürichi meccsre nem érdemes sok szót vesztegetni. A hazaiak kissé görcsösen játszottak, hiszen ezen a találkozón biztosíthatták be a továbbjutásukat, de az első gól után felszabadultak a nyomás alól. Sima 3-0-ás vereséget szenvedtünk – és erről a meccsről is elmondható, hogy több volt benne, de a kulcsmomentumokban a svájciak voltak sokkal határozottabbak, és a végére már szét is esett a csapatunk.

Az így negyedik helyre zuhanó, Izlandot egy ponttal előző mieink abban a kínos, de már jól ismert helyzetben találták magukat, hogy ki-ki meccset vívhatnak a csoport utolsó előtti helyéért egy (fél)amatőr ellenféllel… Bár a gólkülönbség miatt egy döntetlen is elég lett volna ehhez, már csak a bosszúvágy is fűthette Illéséket az északiak ellen, és lendületes játékkal sikerült is két vállra fektetni őket a végére. De azért erre büszkék nem lehettünk…

Két soványka, 1-0-ás hazai siker, két kiengedett győzelem, és nulla idegenben szerzett pont, mindössze egyetlen góllal – ez nem olyan mérleg, amivel Eb-résztvevővé avanzsálhat egy válogatott. A mieink a negyedik helyre futottak be ezzel az eredménysorral, ami nyilvánvalóvá tette azt a kínos felismerést, hogy a magyar fociban egyszerűen ennyi van. A Ferencváros BL-szereplésével és az olimpiai csapat kvalifikációjával együtt!

Mi másban lehetett akkor bízni, mint a szebb és eredményesebb jövőben… amiről ma már tudjuk, hogy még sok évet váratott magára.

Détári, Kiprich, Kovács Kálmán: akiknek a hátukon kellett volna vinnie a csapatot

A neves trió összesen közel kétszáz válogatott meccsen szerepelt ekkor már – fejenként átlagosan hatvan szerepléssel a háta mögött. Nem csoda, ha a magyar szurkoló tőlük várta a megváltást!

Egy világválogatott irányító középpályás és két ilyen kaliberű ék jó ajánlólevél volt a sikeres selejtezőbeli szerepléshez. A valóság azonban sajnos mást mutatott: mindhárom sztár ekkor már gyakran volt formán kívül, és megközelíteni sem tudták azt a szintet, amit a kilencvenes évek fordulóján képviseltek.

Hármójuk közül az ekkor még a Feyenoordban játszó Kiprich volt az, aki legalább szerzett két gólt, és a legstabilabb teljesítményt nyújtotta. Kovács Kálmán már csak epizódszereplő volt a történetben, Détári pedig 1994 végére gyakorlatilag „kijátszotta” magát a nemzeti tizenegyből.

A legnagyobb fejtörést azonban nem is a sztárok formahanyatlása jelentette Mészöly Kálmán szövetségi kapitánynak – hanem az, hogy ki játsszon helyettük?

Az üde színfoltok: Petry, Kozma, Urbán, Illés

Ne menjünk el azért a kiemelkedő teljesítmények mellett – még akkor sem, ha ezek némelyike azért erősen hullámzó volt. Hiszen Petry Zsolt például stabil pont volt a kapuban, mégis beszedett egy megdöbbentő potyagólt a Besiktas stadionjában, Urbán pedig olyan lejtmenetbe került 1995 őszére, hogy szó szerint egy kocsmából rángatták be a válogatott edzőtáborába.

Mégis akadtak hellyel-közzel jó teljesítmények. A Liverpoolt is megjárt Kozma például stabil csapattag volt a jobb oldalon, míg Illés egyre több lehetőséget kapott Détári helyén az irányító szerepkörében – és élt is vele.

A már említett Urbán Flóriánnak is akadtak jó meccsei, a bátorsága, harcossága pedig mindig is elvitathatatlan erénye volt.

Mindez azonban nagyon kevés volt játékos-szinten, és ez az eredményességben is megmutatkozott. Amíg a riválisainknak Európa élklubjaiban ünnepelt labdarúgók álltak a rendelkezésére, addig nálunk a leeresztő klasszisainkon, egy-két ígéretes tehetségen és az iparos, ám középszerű játékosokon kívül nem volt kiből válogatni.

cookie-beállítások