Mutatói mai szemmel nézve is felfoghatatlanok, Zsengellér neve pedig összefonódott a labdarúgásunk első aranykorszakával.
Zsengellér Gyula 110 évvel ezelőtt, az első világháború második évében született Cegléden, egy rendkívül nehéz időszakban. Bár az ország éppen háborúban állt, a népe súlyosan nélkülözött, a magyar futball meglepő módon mégis az első virágkorát élte: a megelőző években zsinórban nyolc győzelmet aratott a nemzeti csapat, és 1912-ben az első igazi megmérettetésen, a stockholmi olimpián is részt vett.
A kis Gyuszi néhány év múlva már a környező grundokon rúgta a labdát. Fizikailag nem tartozott az élvonalba, ezért „kénytelen volt” páratlan cselezőkészséggel, zseniális megoldásokkal kitűnni a nagyobbak közül. És hidegvérrel rugdosta a gólokat – 1930-ban már a helyi vasutas klubban, a Ceglédi VSE-ben.
Beceneve (Ábel) ebből az időszakból származik. Ekkor jelent meg Tamási Áron „Ábel a rengetegben” című regénye, amelyben a főhős egy furfangos, talpraesett legény; éppen olyan, amilyen Zsengellér volt a pályán: nem a testi erejével, hanem az eszével érvényesül. A játékos ráadásul nagyon szerette a könyvet – ahogy mondani szokás, „rongyosra olvasta”.
A nemzetközi sajtó később a „futball paganinijének” keresztelte el őt, a hegedűvirtuózzal összehasonlítva a remek támadó képességeit.
Mindkét lábával kiválóan kezelte a labdát, remekül cselezett, elképesztően gólérzékeny volt, és emellett társait is forintos átadásokkal látta el.
Amit viszont került, az a test-test elleni küzdelem. Nem szerette a ”darálót”, a lökdösődést, és felnőttként sem számított erős fizikumú játékosnak. Ennek ellenére középcsatárként és mindkét oldali összekötőként is megállta a helyét – mindhárom poszton szerepelt később a válogatottban is.
Még be sem lépett a második ikszbe, Zsengellérre máris lecsapott egy NB1-es klub, a Salgótarjáni BTC. Bár a nógrádi egyesületnek a szezon végén búcsúznia kellett, a kiváló támadó 24 meccsen elért 19 góljával felhívta magára a figyelmet. Ráadásul bemutatkozhatott nemzetközi szinten is, mert a főiskolai válogatott tagjaként világbajnoki címet szerzett.
Lecsapott rá az Újpest, és megszerezte a fiatal támadót. Profiszerződést kötöttek vele – és ennek következményeként Zsengellér lemaradt az 1936-os berlini olimpiáról. Ez fájt akkor a magyar futball reménységének, de a két évvel későbbi vb-szereplés minden bizonnyal kárpótolta a veszteségért.
Mindenesetre az egyik legjobb helyre került, mert a lila-fehérek akkoriban az aranykorukat élték.
A harmincas évek második felében az Újpest folyamatosan a dobogós helyekért harcolt, ezüstérmet szerzett a Magyar Kupában, és megnyerte a Közép-európai Kupát; az Inter és az OFB Beograd kiejtése után a nagy riválist, a Ferencvárost megverve a döntőben.
Természetesen Zsengellér is sziporkázott a kiváló együttesben. Nem kisebb névvel alkotott csatárkettőst, mint Szusza Ferenc. A két játékos ismerte egymás gondolatait, így félelmetes duót alkotott. Az 1938-39-es szezonban Zsengellér egymaga 56 gólt szerzett, ami Európa-rekord! Akkoriban ugyan még nem osztották ki az Aranycipő díjat, de nem hivatalosan őt tekintik az 1939-től 1945-ig terjedő időszak legjobb európai góllövőjének.
Ráadásul az IFFHS (International Federation of Football History & Statistics) adatai szerint minden idők egyik legeredményesebb élvonalbeli támadója. A hetedik legkiválóbb bajnoki gólszerző a világon.
Mágikus év volt 1938, hiszen Zsengellér Gyula a nemzeti tizenegy tagjaként részt vehetett a franciaországi világbajnokságon. A torna előtt már kilencszeres válogatottnak mondhatta magát (és tíz gól állt a neve mellett), és a selejtezőn nem kevesebb, mint ötször köszönt be a görögök kapujába.
Ezek után szinte természetes, hogy csatárunk a legjobbak között is letette a névjegyét. Csak a vb-döntőn nem talált be az ellenfelek hálójába: Holland-Indiának és Svédországnak kettő, Svájcnak egy gólt lőtt, és ezzel holtversenyben a torna ezüstcipőse lett.
A mieink így meglepetésre, de valójában igen könnyedén masíroztak be a fináléba, ahol az akkori klassziscsapat, Olaszország parancsolt nekik megálljt. A Meazza, Piola, Ferrari nevével fémjelezett csapat ugyanakkor csak nagy küzdelemben tudta legyőzni Zsengelléréket, ráadásul a találkozó előtt komoly viták akadtak a mieink háza táján, a kezdő tizenegy összeállítását illetően.
Sokak szerint politikai okok szóltak közbe, és emiatt hagyták ki Toldi Gézát a csapatból, mások szerint az olaszok megvásárolták a meccset. Utóbbi teóriát vallotta maga Zsengellér is – erről Zsolt nevű fia számolt be. Visszaemlékezései szerint apja rengeteget kesergett az elveszített vb-döntő miatt, és haláláig biztos volt abban, hogy „valaki eladták a mérkőzést”.
Zsengellér 1939 októberében egy kassai meccsen súlyos megsérült, és lábtörést állapítottak meg nála. Fél évet ki kellett hagynia, de mintha mi sem történt volna, 1940 tavaszán folytatta a gólgyártást.
Még hét szép évet töltött a lila-fehérekkel, és összmérlege egészen pazar:
303 bajnoki mérkőzésen 368 gólt szerzett, ami 1,21 találatot jelent 90 percenként. Ötször lett magyar gólkirály, az európai rekordjairól pedig már korábban szóltunk.
A válogatottól 1947 nyarán búcsúzott, mégpedig egy furcsa esetet követően. A megsérült Zsolnai János helyére állt be egy Albánia elleni Balkán-kupa mérkőzésen, de mint percek múlva kiderült, a sorozat szabályzata nem engedélyezte a cserét. Így az ellenfél heves reklamálása célt ért, és a sérült Zsolnainak vissza kellett vennie a mezt, és helytállnia a hátralévő közel fél órában.
A magyar válogatott így is 3-0-ra nyert, és hibátlan mérleggel megnyerte a tornát – így Zsengellér Gyula elmondhatja magáról, hogy a nemzeti csapattól is kupagyőztesként búcsúzott.
De a labdarúgással még nem hagyott fel: a Rákosi-korszak egyre fojtogatóbb közege elől Olaszországba igazolt. Előbb az élvonalbeli AS Roma, majd az Ancona számított a szolgálataira az olasz másod- és harmadosztályban.
Zsengellér aztán még távolabbra költözött, meg sem állt Dél-Amerikáig. Elfogadta az egyik, akkoriban nagy fejlődésnek induló kolumbiai klub ajánlatát, ahol már nemcsak gólfelelős, hanem edző is volt. Központi alakja lett a Hungária FC nevű túracsapatnak is, ami emigráns magyarokból állt, akik bemutató mérkőzéseket tartottak Dél-Amerikában.
Hiába a nagy pénzekről szóló szerződés, végül mégsem fizettek neki annyit a kolumbiaiak, mint ígérték, így Zsengellér Gyula szögre akasztotta a cipőjét, és Európába visszatérve edzőnek állt. Olaszországban és Görögországban dolgozott, majd Cipruson talált otthonra, ahol neve igazi fogalommá vált, mivel a profi edzésmunka alapjait ő teremtette meg a szigetországban.
1999-ben Nicosiában is hunyt el, de még közel másfél évtizedig nem „tért haza”. Végül Zsolt fia és az Újpest közreműködésével 2013-ban Magyarországra szállították a hamvait, és Zsengellér a ceglédi temetőben lelt örök nyugalomra. Nevét a helyi sporttelep viseli.
Zsengellér Gyula korának egyik legnagyobb sztárja volt, és kétségkívül a magyar labdarúgás egyik legnagyobb alakja. Köszönünk mindent, amit a futballunkért tett, és emlékét örökre megőrizzük.