Nevét minden labdarúgást kedvelő ember ismeri. Száz évvel ezelőtt született, és több mint száz válogatott mérkőzésen írta be nevét a futball történelemkönyvébe.
A magyar futball két zsenije egymás mellett nőtt fel, és már kiskoruktól kezdve rúgták a labdát a kispesti Lipták-grundon. Remekül kiegészítették egymást: Puskás volt a tűz és a csibészség, Bozsik volt a víz és a bölcsesség. Szavak nélkül tudták, hova helyezkedik a másik, és ez az összefonódás később az Aranycsapatban is kamatozott.
A sors úgy hozta, hogy a második világháború végéhez közeledve egyre-másra hívták be a frontra a helyi klub játékosait, így a két focipalánta hamar megkapta élete lehetőségét a Kispesti AC-nál.
Bozsik másfél évvel idősebb volt Puskásnál, így őt „legálisan” igazolták le, míg barátja túlkorosnak hazudta magát. Érdekesség, hogy a „Cucunak” becézett Bozsik Józsefet egy ideig nem merte újra bevetni az edzője, ugyanis első bajnokiján leégett a Vasas ellen.
Vetélytársai sérülései miatt azonban az ő karrierje is beindult, és – két évvel azután, hogy barátja címeres mezben debütált – 1949-ben őt is behívták a válogatottba. Egy Bulgária ellen 9-0-ra megnyert mérkőzésen lépett pályára először abban a csapatban, amelynek később a motorja lett.
Ha Puskás volt az Aranycsapat bombázója, Kocsis az aranyfejűje, akkor Bozsik volt az esze. Bár papíron fedezetet, azaz védekező középpályást játszott, ő volt az összekötő kapocs a támadók és a védősor között: a középcsatárt játszó Hidegkuti visszalépett a módosított WM-formációban, és az így keletkezett résbe nem csak az összekötők, hanem gyakran maga Bozsik is bemozdult.
Így egyfajta „mélységi irányító” szerepkört töltött be – később olyan klasszisok követték őt ebben, mint az olasz Andrea Pirlo vagy a spanyol Xavi. Bozsik képes volt hajszálpontos hosszú indításokra, amelyekkel a megiramodó szélsők elé varázsolta a labdát, és kétlábas játékos révén elég jól cselezett is.
Mégis ami kiemelte őt a pályán a kor számos labdazsonglőre közül, az a játékintelligenciája volt – az a villámgyors helyzetfelismerés, ami váratlan megoldásokat, forintos átadásokat eredményezett. Egy másik kor klasszisa, Orth György nemes egyszerűséggel „a labdarúgás tudományának egyetemi professzorának” nevezte Bozsikot.
Hű társa a válogatottban Zakariás József volt, aki kiválóan egészítette ki a fedezetsort: amikor Bozsik előrement támadni, ő beállt negyedik védőnek, így biztosítva, hogy az esetlegesen eladott labdával ne kerüljenek azonnal behozhatatlan létszámfölénybe az ellenfél csatárai.
1952-ben – a Helsinki olimpia megnyerésének évében – Bozsik Józsefet választották Magyarországon az Év Labdarúgójának. Ha belegondolunk abba, hogy milyen konkurenciája volt erre a címre – Puskás, Czibor, Kocsis, Hidegkuti, és még sorolhatnánk – ez különösen nagy elismerés.
Élete legjobb formáját talán a legendás 6-3-on, a Wembley-ben rendezett angol-magyar válogatott mérkőzésen nyújtotta. Azontúl, hogy ő maga is lőtt egy bombagólt, két másik találatunk előkészítésében is elvitathatatlan szerepet vállalt. A korabeli sajtó szerint Bozsik
tanári módon irányította a játékot, lassítva és gyorsítva azt az igényeknek megfelelően.
Az 1954-ben elvesztett vb-döntő után ő is megzuhant, és sokáig kísértette a kudarc emléke. Talán saját magát okolta, hiszen a nyugatnémetek döntő gólja előtt tőle vették el a labdát a balszélen. Szepesi György kommentátor kétségbeesett sopánkodása a mai napig cseng azok fülében, akik hallgatták a közvetítést: „Bozsik, mit csináltál! Bozsik, mit csináltál!”
Természetesen nem lehet és nem is szabad neki tulajdonítani a gólt, hiszen sokan mások is hibáztak azon a mérkőzésen, és Bozsik így is csapata legjobbjai közé tartozott a döntőben.
Azon kevesek közé tartozott, akik hazajöttek az 1956-os forradalom leverése után a válogatott „illegális” dél-amerikai túrájáról. A rendszer megfosztotta őt a katonai rangjától, kitüntetéseitől és még a parlamenti képviselői címétől is, de tovább játszhatott, és még 25 alkalommal szerepelt címeres mezben.
Ő volt az egyik kulcsembere az 1958-as világbajnokságon pályára lépő magyar válogatottnak – ráadásul a svédek ellen középcsatárt(!) játszott. A leégéstől azonban nem tudta megmenteni a mieinket, akiket Wales már a csoportkörben búcsúztatott.
Bozsik József lett az első százszoros magyar válogatott, és rekordját sokáig nem tudták megdönteni. Egy később hivatalossá váló mérkőzéssel együtt összesen 101-szer lépett pályára a nemzeti tizenegy tagjaként, 97 alkalommal kezdőként, és a 101 találkozóból 93-at végigjátszott.
A Honvéddé átnevezett Kispest hűséges játékosa volt, amelyet sohasem hagyott el. Klubkarrierjét egy felejthetetlen Közép-európai Kupa győzelemmel zárta 1959-ben. (A magyar futball akkori erejére jellemző, hogy a BEK elődjének számító sorozat döntőjét a Honvéd az MTK-val vívta…)
Edzői karrierje szépen ívelt felfelé: néhány éven belül már vezetőedzőként irányította szeretett klubját, 1974-ben pedig felkérték a magyar válogatott szövetségi kapitányának. Fájdalom, hogy egészségi állapota ekkorra súlyosan megromlott, és szívbetegsége miatt szinte azonnali lemondásra kényszerült.
Fiatalon, mindössze 52 évesen hunyt el 1978-ban, sírja a Farkasréti temetőben található. Emlékezete azóta is élénken él a magyar labdarúgásban: róla nevezték el a Honvéd régi (és új) stadionját, utánpótlásprogram viseli a nevét, fia, Bozsik Péter pedig bajnoki címet nyert a Zalaegerszeggel, valamint a válogatottat is irányította.
A magyar labdarúgás egyik legnagyobb alakja klubjával ötszörös bajnok, Közép-európai Kupa győztes, a válogatottal pedig megnyerte az olimpiát és az Európa-kupát, valamint vb-ezüstérmet szerzett.
Emlékét megőrizzük, és hálásan köszönünk mindent, amit a magyar labdarúgásért tett.