fin - hunFinnország - Magyarország

Nem a bunkerfoci­ra állt be válogatottunk, amit jelzett, hogy mind Halmai, mind Sebők és Lipcsei bátran indult a finn térfél felé, igaz, ennek a felfogásnak megvolt az a kockázata is, hogy az esetleges labdavesztésnél létszámfölény alakul ki a magyar védekező harmadban (no de, mikor máskor kockáztasson a válogatott, ha nem ilyen sorsfordító mérkőzésen…).

Nem volt túl élvezetes és magas színvonalú a produkció, ám mert a finneknél az egyetlen igazi egyéniség, Litmanen […] nem futballozott nagy kedvvel […], s mert a magyaroknál nem volt klasszikus irányító játékos, más aligha kerekedhetett ki a dologból, mint az, hogy – a nehéz talajon – inkább csak „dadogjon” a játék.

De a finnek csak mentek előre rendületlenül. És a nagy akarásuknak egy óra elteltével meg is lett az eredménye. Mégpedig az, amitől – többek között – Csank János is előre félt: egy szögletet követő szituációban csúcsosodott ki gólban (Sumiala „stukkolásában”) a finn fölény.

Ám szerencsére bejött az, amire Csank János még a találkozó előtt hivatkozott, azaz – a fut­ball dicső bizonytalansága. Mert az egyenlítő gól előtt, Sebők becsúszása után, magyar játékos nem ért a labdához, ám hogy az almanachok egészen különleges öngólnak (ugyanis Mahlio „felszabadító” lövése után a finn kapus, Moilanen karjáról került a hálóba a labda) könyvelik a magyarok találatát – édesmindegy.

Nemzeti SportÁtpasszoltuk a balszerencsét (1997. október 12.)