HUN - FIN
2026.06.05
Még 36 nap
HUN - FIN
2026.06.05
Szoboszlai még meg sem született, amikor a liverpooli iskolák padját koptattam. Az én sorsom is összefonódott a Mersey-parti várossal.
Tizenegy éves korom körül tizenegy hónapot éltem Liverpoolban – 1994 januárjától decemberig. Ezt szó szerint kell érteni: amíg a szüleim dolgozni jártak, én iskolába mentem, és próbáltam beilleszkedni. Mindhárman az ottaniak hétköznapi életét éltük. És nagyon más volt, mint Magyarország!
Reggel kilencre kellett menni, és a tanítás 15:20-ig tartott. Elképesztően hosszúnak tűnt ez akkoriban, és télen olyankorra gyakran már besötétedett. Cserébe legalább nem adtak házi feladatot, bár a középiskolában ez is megváltozott.
Hétvégente aztán nyakunkba vettük az országot a Skoda Favorittal: a környék közelebbi és távolabbi pontjait jártuk végig. Wales, a Lake District, Chester és Blackpool gyakran szerepelt a programban.
Imádtam az ottani várakat, kastélyokat, amelyek kiváló állapotban maradtak fenn, múzeumként berendezve. Szüleim „nagy örömére” különböző vidámparkokba is ellátogattunk, amelyek igencsak mások voltak, mint a mi, városligeti Vidámparkunk. Talán az olaszországi Gardalandhez lehet őket hasonlítani, ahol szintén jártam egy-két évvel később: hatalmasak, és jellemzően a borsos belépődíj leszurkolása után minden attrakció „ingyen van”.
Délutánonként a többórás gyerekműsorokat néztem, amelyek nagyjából olyanok voltak, mint a kilencvenes évek vasárnapi Disney-délutánjai, csak helyi gyártású műsorokkal. Mr. Bean pedig az egész család nagy kedvence volt: mindig nagyon örültünk, amikor az ITV-n vagy a Channel 4-on elcsíptünk egy-egy epizódot.
Persze olyan „szerencsém” volt, hogy éppen abban a korban, azaz tízévesen kerültem ki, amikor az ottaniak ballagnak. Úgyhogy mire beilleszkedtem az általános iskola végzősei közé, ősszel már mehettem is egy középiskolába. Szép feladat volt a szüleimnek megszervezni, kiválasztani, menedzselni, hogy külföldiként, ideiglenes tanulóként mindkét helyre járhassak.
Úgyhogy a tavaszt a „zöld mezes” Dovedale Primary Schoolban töltöttem, az őszt pedig a fekete-aranyszínű uniformist viselő Calderstones Secondary School diákjaként.
Érdekesség: ebbe a két intézménybe járt John Lennon is. Vicces, hogy ezt csak az utóbbi néhány évben tudtam meg egy Beatlesről szóló kiadványból.
Egyébként nem voltak fényűzőek az ottani iskolák. Kopottas padokban ültünk, és két diákra egy tankönyv jutott. Nem tűntek sokkal gazdagabbnak vagy sokkal jobban felszereltnek az ittenieknél. (Persze ne felejtsük el, hogy a kilencvenes évek közepéről beszélünk!)
Hungarian football is shit, isn't it?
Ezzel sajnos nem tudtam vitatkozni. Hírnevünket maximum Kozma István öregbítette, aki az előző szezonban nem fért be a Liverpoolba, Eb-n vagy vb-n pedig nem járt akkoriban a válogatottunk. A Fradi csak a következő évben jutott be a Bajnokok Ligájába, így mit tehettem mást? Bólogattam.
Viszont bőszen gyűjtöttem a matricákat a Premier League-albumba! Mindenkinek ilyenje volt – még sok lány is cserélgette a dupla matricáit a szünetekben. Rengeteg iskolatársammal megismerkedtem így.
A szünetekben mint valami „shady” drogdílerek, úgy pörgettük végig a kollekcióinkat a falnak dőlve, hogy aztán a végén létrejöjjenek az üzletek: két matricát John Barnesért, vagy Ryan Giggset Ian Wrightért.
Nyárra sikerült megtöltenem az albumot, a hiányzó néhány matricát pedig elpostázta a Panini. A mai napig nagy becsben őrzöm ezt a kiadványt, de hiába vigyáztam rá, sajnos már nincs túl jó állapotban.
Ők voltak a legjobb barátaim odakint. David Cunningham, Alex Williams és Andrew, akinek sajnos nem tudom felidézni a vezetéknevét.
Rengeteget fociztam a szünetekben, jobb esetben labdával, de ha az nem volt kéznél (lábnál), akkor palackokkal vagy kupakokkal. Lányok-fiúk vegyesen is játszottak – ott a foci egész más dimenzióban létezik, mint idehaza.
Szerelmes viszont nem lettem. Aki volt már angol nők között, az pontosan érti, miért. Pedig szó szerint néha üldöztek a szőkeségek! Ez is egy merőben új tapasztalat volt Magyarországhoz képest…
A foci maga viszont csak a nyári vb-döntő után kezdett némileg érdekelni, addig még a Premier League-et sem követtem. Azt viszont én is láttam a tévében, hogy Ryan Giggs mekkora sztár! Mindent tudott a labdával, ő volt akkor a brit Messi. Elaléltak tőle, amerre csak járt. (Aztán jött Beckham.)
Szóval december lett, mire eljutottam egy meccsre, apukám kivitt az Anfield Roadra megnézni egyet élőben. Hát nem 0-0 lett? Dehogynem. A Liverpool képtelen volt hazai pályán legyűrni a szezon végén kieső Crystal Palace-t, pedig Barnes, Fowler, Redknapp és a többi sztár is a pályán volt. Pech. (Érdekesség: az ellenfél védelmében egy bizonyos Gareth Southgate is szerepelt…)
Szeles. Borongós. Zivataros – bár nem esik olyan gyakran, mint azt sokan gondolják.
És fociőrült! Ott van a „mindenki nagy kedvence”, a Liverpool FC, az Everton pedig azoknak, akik imádják a focit, de valamiért utálják a Poolt. És akkor még nem beszéltünk a két megaklub súlyosbította szomszédvárról, Manchesterről, ami alig egy órányi autóútra / vonatútra esik onnan.
Liverpool persze a Beatles hazája is. Lépten-nyomon a néhai együttes szobraiba, emléktábláiba, zeneturistákat szállító buszaiba botlik az ember.
Merseyside, ahogy a helyiek nevezik, nem a világ közepe, csak egy tipikus brit iparváros. Kellően szürke, de ha kell, tud színes is lenni. Egy – éjszaka helyenként veszélyes, hatalmas parkokkal és sűrűn beépített, kanyargós utcákkal teletűzdelt – metropolisz.
Egyszer mindenképp érdemes ellátogatni oda – de csak a megfelelő várakozásokkal, hogy ne okozzon csalódást. Nem vetekszik ugyanis Párizs, Zürich vagy akár Budapest szépségével. Ha viszont beiktatsz egy Szoboszlai- (és a jövőben talán Kerkez-) meccset, garantáltan nagy élmény lesz.