Győznie kellett volna a magyar válogatottnak a csoportelsőségért, de nem sikerült feltörnie az északírek védelmét. Mi volt a hiba?
Régóta szinte mantranként ismételgetjük, hogy a Rossi-féle magyar válogatottnak az a legnagyobb baja, hogy felállt védelem ellen nem tud játszani.
A tegnapi Észak-Írország elleni mérkőzés ezért volt kiváló felmérője annak, hogy előrelépett-e ebben a társaság a korábbi időszakhoz képest. Minden adott volt a gyakorláshoz: egy 5-4-1-ben védekező ellenfél, amelynek a döntetlen is jó, és a győzelmi kényszer.
Ehhez képest a kezdőrúgás utáni első félórában azt láthattuk, hogy a mieink egyszerűen kevésbé akarnak kikapni, mint amennyire akarnak győzni. Legalábbis ez jött le abból a kockázatkerülő, biztos hátrapasszokra épülő játékból, amellyel az ellenfél védelmét megbontani igyekezett.
Uralta a magyar csapat a meccset, ez nem vitás. Döntő részben a mieink lábán vándorolt a labda, az ellenfél sokáig a felezővonalat sem lépte át, mégis az történt a pályán, amit az északír válogatott akart.
Ez tökéletes stratégia volt tavaly az Írország elleni vb-selejtezőn. Akkor ugyanis az ellenfélnek kellett (volna) jönnie, hiszen számunkra a döntetlen is megfelelő volt.
A tegnapi fehér mezesek pontosan erre a játékra számítottak. Hiába próbálták őket kicsalni Szoboszlaiék a felezővonalnál történő háromszögelésekkel, a Tóth Balázshoz való hazaadogatásokkal, nem volt okuk kibújni a sündisznóállásból. Ráadásul a szokásos túltöltés sem sikerült, mert mire a balszélről átkerült Osváth Attilához a labda, addigra a széles, ötvédős északír fal könnyedén zárt.
További hiba volt, hogy statikus állófutballt mutattunk be, kevés mozgással, teret nyitó társsal. A bajt tetézte, hogy Csongvai gyakran hátrazárt a védőkhöz, így Schäfer bántóan magára maradt a középpályán.

Az alábbiakban nézzünk meg néhány olyan általános taktikát, ami ilyen szituációban bevethető:
Ez az, amire csak kevesen és ritkán vállalkoztak tegnap. Lapos, éles passzok a középpályásak és a védők közé, és ott kikényszeríteni hibákat, szabálytalanságokat. Ha a védők zavarba jönnek, már sokkal könnyebb kreatív megoldásokkal mögéjük kerülni. Sajnos amikor az északír játékosok által eladott labdákat megszereztük a támadóharmadban, gyakran vissza is tettük azt a saját hátsó alakzatunknak – így az ellenfelünk védelme is rendezhette sorait.
Ezzel mi magunk hűtöttük le a felforrósodott hangulatot, ami a védők további hibáihoz és a gólhelyzetek kialakulásához vezetett volna.
Különösen bosszantó volt látni a rengeteg álldogáló piros mezes embert. Gyakran előfordult, hogy csak az futott, akinél a labda volt, a többiek nem vittek el mellőle embert, ritkán helyezkedtek üres térbe.
Közhely, hogy egy jó egyéni akció kártyavárként döntheti be a legfegyelmezettebb védelmet is, mégsem láttunk sok ilyen próbálkozást. Talán Kerkez, olykor Szoboszlai vállalkozott trükkökre, ám ezek szalmaláng életűek voltak, és ha némi zavart is keltettek, a magyar válogatott nem használta ki az átmeneti momentumát, és – ahogy fentebb már ultaltam rá – egy felesleges hátrapasszal saját maga oltotta el a keletkezett tüzet.
Ha semmi sem sikerül, akkor még mindig megoldás lehet a védővonal mögé beemelt, vagy éppen térdmagasságban középre kanyarított beadás. A lecsorgó labdákból azután már könnyebb létszámfölényes szituációt vagy akár pontrúgást teremteni – a lényeg a zűrzavar, a védelmi berendezkedés megbontása, és a status quo felborítása.
Tény, hogy ez a stratégia kockázatos, hiszen könnyen labdavesztéssel járhat, ezért félelmetes lehet azon csapatok számára, amelyek mindenáron a meccs kontrollálására, és a labda birtoklására törekszenek – mint például a tegnapi magyar.
Ha őszintén megvonjuk a látottak a mérlegét, akkor nehéz kijelenteni, hogy Marco Rossi csapata előrelépett a felállt védelem elleni játékban. Az első félidő mindkét legveszélyesebb magyar helyzete ki nem kényszerített hibából jött létre, azaz tulajdonképpen ajándékba kaptuk azokat az ellenféltől.
Tanulság, hogy a felállt védelmet sem lehet kockázatvállalás nélkül megbontani, pedig győzelmi kényszerben egyszerűen nincs más út.
Rendkívül fontos lenne, hogy ebben tovább fejlődjön a magyar válogatott, ugyanis ha az osztályozón nem sikerül feljutnia az A divízióba, akkor a Nemzetek Ligája következő kiírásában is több hasonló játékstílust képviselő ellenféllel fog találkozni.
Mivel az Európa-bajnokság selejtezőin pedig a második kalapba kaptunk besorolást, vélhetően csak egy nálunk erősebb válogatottal kerülünk szembe, két papíron gyengébbet pedig minimum a playoff körbe jutáshoz meg kell előznünk.
Marco Rossinak és a játékosoknak legkésőbb jövő őszig meg kell találniuk a választ arra, hogyan váltsanak át kontrázó bravúrcsapatból kezdeményező, domináns válogatottá. A tudás és a minőség megvan hozzá a keretben – már csak az a bátorság hiányzik, amivel a pályán is elhisszük, hogy nemcsak jól védekezni, hanem átütő erővel támadni is képesek vagyunk.
A Puskás Aréna közönsége türelmes: nem várja el, hogy minden támadásunk góllal végződjön, és azt is megbocsátja, ha egy bátor csel vagy egy merész kiugratás nem a tervezett módon sül el. Amikor viszont győzelmi kényszerrel lépünk pályára, az első perctől látnia kell a csapaton: az nem a hibázástól fél, hanem bátran felvállalja a kockázatot a hőn áhított siker érdekében.