IRL - HUN
2024.06.04

Még 46 nap
☰ TARTALOM

A harmadik aranygeneráció

1957-1969

Az 1956-os forradalom után sikerült ujjáépíteni a magyar válogatottat, amely még egy sikeres évtizedet produkált, ha nem is olyat, mint Puskásék.

 

 

A forradalom utáni helyzet megtizedelte a magyar utánpótlást

Az 1956 őszén elbukott magyar forradalom nemcsak társadalmi szinten, hanem a labdarúgásban is éreztette a hatását. A zűrzavaros időkben már eleve kint túrázó játékosok nagy része úgy döntött, hogy inkább külföldön marad, és döntésüket megkönnyítette, hogy számos nagynevű klub csábította őket mesés ajánlatokkal. Így többek között a fél Aranycsapat nem tért többé haza, de ami a magyar futball jövője szempontjából a legfájóbb volt, hogy komplett utánpótláscsapatok döntöttek a disszidálás mellett.

Egyéni szinte ez teljesen érthető volt, ugyanakkor a hazai szakemberek már csak azokból válogathattak, akik itthon maradtak, hiszen a Magyarországot engedély nélkül elhagyók joggal tarthattak retorziótól a megtorlás éveiben, így hazahívni sem lehetett őket. Az akkori labdarúgásunk erejét azonban jól mutatja, hogy ennek ellenére olyan merítési mélységek voltak, hogy néhány év alatt sikerült felépíteni egy megújított magyar felnőttválogatottat.

Az 1958-as világbajnokság még a lázas újjáépítés jegyében telt el – nem is ért el jó eredményt a csapat. A kissé lesajnált Wales elleni megismételt mérkőzésen elbuktak Bozsikék, és így dicstelenül ért véget számukra a svédországi seregszemle (amelyet egyébként Brazília nyert meg a zseniális Pelével a pályán).

Felépül az új nagy csapat

Így maradt a következő nagy feladat, az 1962-es világbajnokságra való felkészülés. A csapat gerince ekkorra már kicserélődött, és új üstökösök tűntek fel labdarúgásunk egén: Albert Flórián szinte berobbant az első hét mérkőzésen szerzett hét góljával, de ekkorra lett rutinos csapattag Sipos és Tichy is. Az 1960-as évek fordulóján aztán érkezett az újhullám olyan futballistákkal, mint Bene Ferenc, Göröcs János, Mészöly Kálmán, Rákosi Gyula, Farkas János, Sárosi László és Solymosi Ernő. Mindahányan szinte a korszak végéig a válogatott meghatározó egyéniségei maradtak (illetve Bene egy jó évtizeddel tovább).

Az MLSZ vezetése Baróti Lajost bízta meg a kapitányi teendőkkel 1957 decemberében, és ő közel tíz éven át a posztján maradhatott. Bátran nyúlt a fiatalokhoz, és 1962-re egy alaposan megújított csapatot épített fel. A chilei világbajnokságon igen jól indult a szekér, hiszen Angliát 2-1-re, Bulgáriát 6-1-re győzték le a mieink, és az Argentína elleni 0-0 bőven elég volt a csoportelsőséghez. Sajnos aztán az első kieséses meccsen elbuktak a mieink – ahogyan a későbbiekben is rendre ez vezetett a magyar vb-álmok összeomlásához.

A chilei kudarcot „túlélte” Baróti, és vele együtt a játékosok is – a csapat egyben maradt, és további tagokkal egészült ki az 1966-os világbajnokság felé vezető úton. Az első komoly megmérettetés az 1964-es Európa-bajnokság volt, amely selejtezőin Walest, az NDK-t és Franciaországot búcsúztatta a magyar együttes, amellyel kivívta a részvétel jogát a spanyolországi négy döntőre. A házigazdával szemben óriási csatában, csak hosszabbítás után maradtak alul a mieink, a bronzmeccsen pedig – szintén hosszabbításban – 3-1-re legyűrték a dánokat, így éremmel térhettek haza.

Ez már mutatta, hogy egy új nagy magyar csapat bontogatja a szárnyait, amely akár az angliai vb esélyese is lehet. Annál is inkább, mert 1965-ben a Ferencváros – jópár válogatott játékossal a keretében – elhódította az UEFA által kiírt Vásárvárosok Kupáját, a Juventust legyőzve a torinói döntőben.

Ilyen előzmények után megdöbbentő volt, hogy a csapat vereséget szenvedett Portugáliától az első csoportmeccsén – és ezzel nehéz helyzetbe került, hiszen így már a brazilok testén kellett bejutnia a negyeddöntőbe. A világbajnokságok történetének azóta is egyik meghatározó mérkőzésén 3-1-re múlták felül a Pelével felálló Brazíliát Alberték – kivívva ezzel nemcsak a liverpooli közönség szimpátiáját, hanem az egész világ tiszteletét. Bulgária legyőzése után a Szovjetuniót kapta ellenfeléül a magyar válogatott – és hiába támadta végig az összecsapást, végül 2-1-re alulmaradt, és – kiesett.

A vb-kudarc után Illovszky Rudolf vette kézbe a válogatottat, de a csapat összetétele gyakorlatilag változatlan maradt. Az 1968-as Európa-bajnokságtól megint a szovjetek ütötték el a mieinket már Sós Károly vezetése alatt – a 2-0-ás hazai győzelem után Moszkvában 3-0-ára a Szovjetunió diadalmaskodott, és jutott be a fináléba (ahol azonban már nem termett számára sok babér).

A korszak értékelésekor meg kell említeni a két olimpiai futballtornát is, amelyet megnyertek a mieink (1964 Tokió, 1968 Mexikó). Ekkoriban azonban már nem helyeztek nagy hangsúlyt sem nemzetközi, sem hazai szinten a labdarúgásban az olimpiai szereplésre, bár azt meg kell jegyeznünk, hogy mindkét tornán tulajdonképpen a nagyválogatott szerepelt. A mérkőzések ugyanakkor nem számítanak hivatalos, nemzetek közötti találkozóknak, így olyan jelentőséget sem tulajdoníthatunk nekik, mint az európa-bajnoki vagy világbajnoki szerepléseinknek.

És jöttek a csehszlovákok

Az évtized vége váratlan zuhanást hozott a válogatott életébe. Hiába volt még ünnepelt sztár az egy évvel korábban Aranylabdával díjazott Albert, hiába nyerte meg szinte minden meccsét 1967-ben a csapat, elindult egy nehezen tetten érhető, ugyanakkor egyértelműen negatív folyamat. 1969-ben, a nyugat-németországi világbajnokság selejtezőin váratlan vereséget szenvedtek a mieink Dániában, és mivel a csehszlovákokat sem sikerült idegenben legyőzni, a csoportban fej-fej mellett álló két csapat számára Marseille-t jelölték ki a ki-ki mérkőzés helyszínéül.

A többi már történelem. A decemberi pótselejtezőn kiütéses, 4-1-es vereséget mért Csehszlovákia a magyar válogatottra, és elütötte a vb-szerepléstől.

Szállóigévé vált a rádióközvetítést adó Szepesi György kétségbeesett mondása, miszerint „És jönnek a csehszlovákok, és jönnek…” – a játékosainknak pedig nem volt ellenszere a rivális támadásaira. Ez volt az első világbajnokság, amelyre próbálkozásai dacára nem jutott ki Magyarország – de ahogyan a következő korszakokban kiderült, korántsem az utolsó.

Szövetségi kapitányok

1956. július 15. - 1957. június 23.

Bukovi Márton

1957-1966 és 1975-1978

Baróti Lajos

1966-1967 és 1971-1974

Illovszky Rudolf

1968-1969

Sós Károly

Híres játékosok

81 mérkőzés / 0 gól

Mátrai Sándor  •  középhátvéd

77 mérkőzés / 1 gól

Sipos Ferenc  •  fedezet

76 mérkőzés / 36 gól

Bene Ferenc  •  csatár

76 mérkőzés / 8 gól

Fenyvesi Máté  •  balszélső

75 mérkőzés / 31 gól

Albert Flórián  •  középcsatár

75 mérkőzés / 27 gól

Sándor Károly  •  jobbszélső

72 mérkőzés / 51 gól

Tichy Lajos  •  csatár

62 mérkőzés / 19 gól

Göröcs János  •  csatár

61 mérkőzés / 6 gól

Mészöly Kálmán  •  védő

46 mérkőzés / 0 gól

Sárosi László  •  jobbhátvéd

41 mérkőzés / 4 gól

Rákosi Gyula  •  csatár

38 mérkőzés / 7 gól

Solymosi Ernő  •  fedezet

33 mérkőzés / 19 gól

Farkas János  •  csatár

31 mérkőzés / 0 gól

Szentmihályi Antal  •  kapus

27 mérkőzés / 0 gól

Ihász Kálmán  •  balhátvéd

★   Mérkőzések ebben a korszakban

Lista rendezése
cookie-beállítások