GER - HUN
2024.09.07

Még 44 nap
☰ TARTALOM

A rendszerváltás zavaros vizein

1986-1997

A csúfos, 1986-os világbajnokság után új szelek kezdtek fújni Magyarországon, és mindez a labdarúgásra is rányomta a bélyegét.

 

 

Ahz 1986-os világbajnokság csúfos kudarca után a figyelem újra a magyar futball bajaira terelődött. Hol volt már akkor a Salvador elleni 10-1, az 1984-es ifjúsági Európa-bajnoki győzelem vagy a Videoton fantasztikus menetelése az UEFA-Kupában…

A magyar bajnokságot a totóbotrány árnya lengte körül, a válogatott pedig botladozott. Semmi sem volt már a régi, és ez nem csak a labdarúgás berkeire volt érvényes. Új szelek fújtak a politikai életben is – a nyolcvanas évek vége felé egyre nyilvánvalóbbá vált a régi rendszer bukása, és a nyugati modellek meghonosodása minden színtéren.

A rendszerváltás a társadalom életében sem volt zökkenőmentes, hiszen az elavult struktúrák helyébe újat ültetni sohasem könnyű vállalkozás. A vadprivatizáció, valamint a nehézipar összeomlása tömeges munkanélküliséghez, ugyanakkor új lehetőségek végtelen sorához vezetett. A futballban azonban ez a változás kissé másként, sajátos módon zajlott le.

Ami pozitív volt, hogy a legjobbjaink végre korlátozás nélkül igazolhattak a világ legkomolyabb bajnokságaiba (már akire igényt tartottak ott). Bár a nyolcvanas években már egyáltalán nem volt kivétel a Bécsben játszó Nyilasi, a Belgiumban majd Franciaországban pallérozódó Bálint vagy az Eintracht Frankfurthoz igazoló Détári, a többség számára a kilencvenes évek hozták el a légiósélet reális lehetőségét. Játékosok tucatjai eredtek szélnek szerencsét próbálni Belgiumtól kezdve Finnországon át Izraelig.

A hazai focira azonban nem a legjobbak elvándorlása gyakorolta az igazi mélyütést, hanem a tőkeerőssé váló nyugati klubokkal folytatott versengés. Ekkorra tehető ugyanis a legnagyobb bajnokságok élvonalának gazdasági megerősödése: létrejött az angol Premier League, átalakították a BEK-et, és a futball hamar külön iparággá vált a fejlett országokban. Mondani sem kell, hogy a szocializmusból megörökölt, finanszírozás nélkül maradt magyar futballklubok képtelenek voltak felvenni velük a versenyt. Az élvonal rohamléptekben szegényedett el mind a játékosállományt, mind az infrastruktúrát tekintve. Amíg nyugaton sorra épültek a szebbnél-szebb stadionok, áramlottak a csapatokhoz a tehetséges játékosok a világ minden tájáról, addig Magyarországon számtalan klub még azzal is küszködött, hogy elég labda legyen az edzésekhez. És ez egyáltalán nem költői túlzás.

Bár a régiónkban mindenütt hasonló folyamat zajlott le, a környező országok válogatottjai valahogy megúszták a visszaesést. Igencsak erős maradt a román, a jugoszláv, a cseh és a bolgár nemzeti csapat, míg a magyar válogatott hamar lesüllyedt az európai középmezőnybe – sőt, annak is inkább az aljára.

Lassú, de megállíthatatlannak tűnő zuhanás

Az 1987-es esztendőtől kezdve kapitányok sora próbált új életet lehelni a Szovjetunió által padlóra küldött válogatottba. Ez Verebes Józsefnek, Garami Józsefnek, Bálint Lászlónak, de még a visszahívott Mezey Györgynek sem sikerült. Az eredmények egyre romlottak, a játékban kevés volt a biztató momentum.

Mind az 1988-as Európa-bajnokság, mind az 1990-es világbajnokság selejtezőin csak a harmadik helyen végeztek a mieink, mindkét esetben messze lemaradva attól, hogy esélyük legyen részt venni a torna végjátékában. Az 1992-es Eb csoportjában aztán már csak a negyedikek lettünk, az egyesült államokbeli vb selejtezőin pedig – szégyenszemre – Luxemburggal vívtunk ki-ki mérkőzést hazai pályán, hogy elkerüljük az utolsó, ötödik helyezést, miután oda-vissza kikaptunk az amatőr izlandiaktól.

Nem túlzás állítani, hogy 1994-re teljes csődbe került a magyar labdarúgás. A válogatott egyetlen győzelmet sem tudott felmutatni, a kupacsapataink pedig sorra estek áldozatául orosz, ciprusi, szlovák ellenfeleknek.

A helyzet kétségbeejtő volt, így nagyon kellett az 1995-ös év váratlan sikere a gödörben fetrengő magyar focinak – igaz, ezt nem a válogatott szállította.

Ekkor ugyanis talán a leginkább épen maradt klub, a Ferencváros beverekedte magát a Bajnokok Ligája – akkor még csak 16-os – mezőnyébe, ami óriási anyagi és erkölcsi elismeréssel járt. Bár becsúszott néhány súlyos vereség a világelitbe tartozó Ajaxtól és Real Madridtól, összességében helytállt a zöld-fehér csapat, és ezzel megalapozta néhány ifjú tehetség (például Lisztes Krisztián) nemzetközi karrierjét.

A válogatott is megpróbált profitálni a Fradi sikeréből, és a visszahívott Mészöly Kálmánnal jobb arcát kezdte mutatni a csapat. Az 1996-os Európa-bajnokság selejtezői ennek ellenére nem sikerültek, többek között néhány kezünkből kiengedett győzelem elmaradása miatt.

Vébére, igazi klasszisok nélkül

Magyar szurkoló talán nem is szembesült még azzal, hogy válogatottjában nincs egyetlen, nemzetközi szinten jegyzett klasszis sem. Pedig a kilencvenes évek derekára ez az idő is eljött.

Détári, Kiprich, Garaba és a többiek visszavonultak, vagy lemondták a válogatottságot, a helyükre pedig egyszerűen nem akadt hasonló tudású játékos. A mindenkori kapitányok így kénytelenek voltak beérni legfőképpen belgiumi, ausztriai, franciaországi légiósokkal, és persze a hazai ligában szereplő csapatok legjobbjaival. Hogy ez mire volt elég, arról a válogatott által elért eredmények hű tükörképet adnak. Egészen elképesztő, de sokatmondó adat, hogy 1994 áprilisától 1996 októberéig – tehát két és fél éven át! – kivétel nélkül mindegyik idegenbeli meccsét elveszítette a csapat…

1996-ban az MLSZ vezetése a Vác korábbi sikeredzőjét, Csank Jánost bízta meg a kapitányi teendőkkel, és vele ugrottak neki a mieink az 1998-as, franciaországi vb selejtezőinek. A csoportunkból kizárták a politikai okokból szankcionált Jugoszlávia válogatottját, így gyakorlatilag Norvégia maradt egyedüli favoritként az akkor még csak a szárnyait bontogató Finnország és a korábbi önmagához képest gyengélkedő Svájc mellett. Nagy esélyt kaptunk tehát arra, hogy elérjük a pótselejtezős helyezést!

Csank leginkább az akkor nemzetközi vizeken is vitézkedő MTK Hungária valamint az általa jól ismert légiósokra építette a csapatot, amely hozta a tőle telhetőt, és a finnországi ki-ki mérkőzésen egy felejthetetlen, hosszabbításbeli (ön)góllal kiharcolta a hőn áhított pótselejtezőt.

Hogy aztán a jugoszlávok ellen kiderüljön: válogatottunk a világelithez képest a fasorban sincs.

Tény, hogy túlzó volt a két meccsen kialakult 12-1-es különbség, és az is, hogy Mijatovićék az első tíz perc alatt lőttek három gólt az Üllői úton. De a látottak olyan mély nyomot hagytak a sportágban, hogy az MLSZ egész vezérkara lemondott, és természetesen belebukott Csank János szövetségi kapitány is.

A várt feltámadás elmaradt, és a korábbi évek eredménytelensége fájóan bizonyította, hogy elszaladt a világ labdarúgása a magyar mellett. Égető szükség volt a teljes megújulásra – nemcsak szakmai, hanem gazdasági alapon is. De ez már a következő korszak története.

Szövetségi kapitányok

1983-1986 és 1988

Mezey György

1980-1983, 1990-1991 és 1994-1995

Mészöly Kálmán

1989. november 15. - 1989. november 15.

2001. szeptember 2. - 2001. szeptember 2.

Bicskei Bertalan

1992-1993

Jenei Imre

1996. április 10. - 1998. március 10.

Csank János

Híres játékosok

82 mérkőzés / 3 gól

Garaba Imre  •  védő

70 mérkőzés / 28 gól

Kiprich József  •  támadó

61 mérkőzés / 13 gól

Détári Lajos  •  középpályás

58 mérkőzés / 1 gól

Lipcsei Péter  •  védő

56 mérkőzés / 19 gól

Kovács Kálmán  •  támadó

55 mérkőzés / 1 gól

Sallai Sándor  •  jobbhátvéd, középpályás

50 mérkőzés / 7 gól

Bognár György  •  középpályás

44 mérkőzés / 8 gól

Vincze István  •  támadó

40 mérkőzés / 4 gól

Urbán Flórián  •  középpályás

40 mérkőzés / 1 gól

Kozma István  •  középpályás, védő

38 mérkőzés / 0 gól

Petry Zsolt  •  kapus

37 mérkőzés / 2 gól

Balog Tibor  •  középpályás

37 mérkőzés / 3 gól

Lőrincz Emil  •  középpályás, védő

31 mérkőzés / 1 gól

Pisont István  •  középpályás

28 mérkőzés / 1 gól

Disztl László  •  védő

25 mérkőzés / 0 gól

Végh Zoltán  •  kapus

★   Mérkőzések ebben a korszakban

Lista rendezése
cookie-beállítások