GER - HUN
2024.09.07

Még 44 nap
☰ TARTALOM

A profizmus kezdetei

1926-1944

Az amatőr korszaknak először lett vége a hazai futball élvonalában. Az első világbajnokságok, amik közül az egyiket majdnem megnyertük.

 

 

1926 vízválasztó a magyar labdarúgás történelmében: amatőr alapokról professzionálisra helyezték át a futball alapjait. A kor legjobb 24 klubja szövetséget hozott létre, valamint három osztályt vezettek be a bajnoki rendszerben. Ez jelentős fejlődéshez vezetett, és hazacsábított több, kivándorolt magyar tehetséget is.

Utóbbi nemcsak a magyar futball egészére, hanem a válogatottra is pozitív hatást gyakorolt, hiszen akkoriban még nem volt jellemző az, hogy külföldre szakadt honfitársainkat hazahívják játszani a nemzeti csapatba.

Az eredmények nemzetközi szinten is hamar megmutatkoztak. Már a következő évben elsöprő, 13-1-es győzelmet arattak legjobbjaink Franciaország válogatottja ellen. Azért is számít ez elképesztő eredménynek, mert szűk két év múlva már ők győztek három góllal Párizsban ellenünk.

1930-ban történelmi mérkőzést játszott Olaszország ellen a magyar válogatott. Bár az Európa-Kupa mérkőzésen súlyos vereséget mért a mieinkre a korszak egyik vezető futballnagyhatalma, a találkozó nem emiatt emlékezetes. Az volt az első mérkőzés, amelyről élőben közvetített a Magyar Rádió, így a stadionban szorongó 40 ezer nézőn kívüli további tízezrek izgulhatták végig az első órát. (Azután már sajnos nem volt min…)

Az első világbajnokságok – az első zajos siker

Az 1900-as évek harmadik évtizede a nemzetközi futballban is komoly változásokat hozott. Elindult a Hugo Meisl alapította Európa-Kupa (még 1927-ben), ami a harmincas években élte a fénykorát. De az igazi nagy torna a Jules Rimet által megálmodott világbajnokság volt.

A labdarúgás több okból kifolyólag kikerült az olimpiák programjából, így adta magát az önálló torna gondolata. Az első vb-t az akkori futballnagyhatalmak egyikében, Uruguay-ban rendezték meg. A meghívásos alapon, mindössze 13 válogatott részvételével zajló eseményre Európából csak négy csapat vállalta a kiutazást – a magyar nem volt köztük.

Számunkra az első megmérettetés ezen a színtéren az 1934-es olaszországi világbajnokság volt, amelyre viszont már selejtezni kellett. Bulgária kiütésével könnyedén kijutottak rá a mieink, és mivel mindössze 8 csapat vett részt rajta, egyből a nyolcaddöntőben találták magukat.

Egyiptom ellen még sikerült 4-2-es győzelmet aratni – Ausztria már sajnos keményebb dió volt, ráadásul az utolsó fél órára emberhátrányba került a csapatunk. A 2-1-es győzelemmel a sógorok jutottak tovább, őket aztán a későbbi győztes olaszok állították meg az elődöntőben, és a bronzmeccset is elveszítették.

Az 1938-as világbajnokságnak már komolyabb esélyekkel vágtunk neki.

A háború előszele, majd orkánja

1939 augusztusának végén Lengyelországban vendégszerepelt a magyar válogatott. Több szempontból is történelmi jelentőségű ez a barátságos mérkőzés. A zseniális Ernst Wilimowski vezetésével a lengyelek először győzték le a magyarokat, másfelől ez volt az utolsó találkozójuk a második világháború előtt. Akkor már sejteni lehetett, hogy a náci fenyegetés több puszta szóbeszédnél – és néhány nappal később meg is indult a Lengyelország elleni támadás.

Magyarországon kezdetben inkább csak pszichés hatása volt a háborús eseményeknek. A közhangulat egyre radikálisabbá vált, és elharapóztak a „nemzetidegennek” tekintett klubvezetők, később játékosok elleni kirohanások.

A helyzet hónapról hónapra romlott, és ez kihatott a válogatott teljesítményére is. 1940 második felében már csak döntetlenekre volt képes a csapat, a következő év tavaszán pedig egy megalázó, 7-0-ás vereséget szenvedett Kölnben, Németország ellen. Az évtized első három évében alig játszott mérkőzést (a világbajnokság is elmaradt), és csak Svájcot sikerült legyőzni. Bár az 1943-as év négy győzelemmel indult (újra Svájc, majd Bulgária, Svédország és Finnország ellen aratott diadalokkal), a novemberi, 7-2-es svédek elleni vereség korszakzárónak bizonyult.

A szovjet ellentámadás lassan elérte Magyarország keleti határait, és ahogyan súlyosbodott a helyzet, úgy omlott össze a hazai futball is. 1944-ben már egyetlen mérkőzést sem játszott a nemzeti csapat, és ősszel az élvonalban már csak fővárosi klubok szerepelhettek – nélkülözve rengeteg, fronton harcoló játékost. A náci megszállással, majd a Szálasi-kormány hatalomra kerülésével egyre gyakoribbá váltak a pogromok, és a háború már hazánk területén zajlott – a télen elérve Budapestet is.

A magyar futball átmenetileg megszűnt, hogy csak Budapest ostromát követően, 1945 elején szervezzék újjá. Az már egy teljesen másik korszak hajnalát jelentette.

Szövetségi kapitányok

1921. április 24. - 1924. május 29.

Kiss Gyula

1924. június 4.

Holits Ödön

1924. augusztus 31. - 1926. február 14.

Máriássy Lajos

1928 és 1929

Földessy János

1929. február 14.

Tóth Potya István

1932-1934

Nádas Ödön

1934-1939

Dietz Károly

1939-1941

Ginzery Dénes

1941-1942

Fábián József

1942-1943

Vághy Kálmán

Híres játékosok

62 mérkőzés / 42 gól

Sárosi György  •  fedezet, csatár

54 mérkőzés / 0 gól

Bíró Sándor  •  hátvéd

51 mérkőzés / 2 gól

Fogl Károly  •  hátvéd

49 mérkőzés / 1 gól

Lázár Gyula  •  balfedezet

48 mérkőzés / 11 gól

Turay József  •  középcsatár, fedezet

48 mérkőzés / 13 gól

Titkos Pál  •  balszélső

46 mérkőzés / 25 gól

Toldi Géza  •  balösszekötő

42 mérkőzés / 0 gól

Szabó Antal  •  kapus

39 mérkőzés / 32 gól

Zsengellér Gyula  •  csatár

34 mérkőzés / 15 gól

Cseh László  •  csatár

33 mérkőzés / 14 gól

Hirzer Ferenc  •  csatár

32 mérkőzés / 0 gól

Mándi Gyula  •  hátvéd

28 mérkőzés / 11 gól

Braun József  •  jobbszélső

27 mérkőzés / 11 gól

Molnár György  •  jobbösszekötő

26 mérkőzés / 14 gól

Kohut Vilmos  •  balszélső

26 mérkőzés / 2 gól

Polgár Gyula  •  hátvéd, csatár

21 mérkőzés / 24 gól

Avar István  •  csatár

20 mérkőzés / 0 gól

Dudás Gyula  •  hátvéd

mérkőzés / gól

 • 

★   Mérkőzések ebben a korszakban

Lista rendezése
cookie-beállítások