Már 18 éve nincs köztünk a lilák egyik legnagyobb klasszisa, akinek a magyar válogatott is rengeteg gólt - és sikert - köszönhet.
Az Újpesti Dózsa egykori kiválósága 76-szor ölthette magára a címeres mezt, és 36 gólt lőtt a válogatottban.
Sok találta mellett is felejthetetlen a braziloknak lőtt gólja az 1966-os vb-n, amikor már a meccs elején ördöngős cselekkel elszédítette Gérsont és Bellinit, majd közelről a rövid alsó sarokba passzolt.
De a Megyeri úton sem volt eredménytelen 418 hivatalos mérkőzésen 303-szor talált az ellenfelek hálójába, ami 0,7 gólt jelent meccsenként. Úgy is lefordíthatjuk, hogy minden alkalommal 70% volt annak a valószínűsége, hogy Bene betalál!
A válogatottban különösen az első időszakában volt különösen termékeny. Alig volt olyan összecsapás, amelyen ne köszönt volna be – 1966-ban például mind a négy vb-meccsünkön gólt szerzett, és öt alkalommal duplázott is címeres mezben.
1964-ben még Eb-bronzérmes volt a csapattal (persze mindkét meccsen betalált), és a tokiói olimpián az aranyérem mellett a legtöbb gól is az ő nevéhez kötődik. De ahogy a válogatott eredményessége hanyatlani kezdett a hetvenes években, úgy estek vissza Bene mutatói is.
Nolcszor volt magyar bajnok (hétszer zsinórban!), öt alkalommal pedig az NB1 legjobb gólkirálya. Az 1968-69-es Vásárvárosok Kupájában (UEFA-Kupa elődje) második lett a góllövőlistán (Dunai Antal mögött!), az Újpesti Dózsával egészen a döntőig jutott, ahol a Newcastle Unitedtől kapott ki.
Kétszer volt az év labdarúgója Magyarországon, 1972-ben pedig meghívták az Európa-válogatottba.
Szinte beleszédültem ezekbe az adatokba – páratlan pályafutás az övé! Ha kiengedte volna külföldre az akkori nagy sztárokat a magyar politikai vezetés, egészen biztos, hogy Benének valamelyik európai nagycsapat mezében komoly esélye lett volna az Aranylabda elnyerésére is.
Bene Ferenc már 2006 óta nincs köztünk. Nyugodjon békében, és hálásan köszönünk mindent, amit a magyar futballért tett!